Misu Racing (csökkentett mód)

Másfél évtizede történt máig az utolsó olyan Formula 1-es baleset, ami a versenyző életét követelte. Ayrton Senna halála nem csupán a sportágat, az egész világot megrengette.

[SinglePic not found]

Az idén 60. évfordulóját ünneplő Formula 1 történetében számos versenyző érte el, hogy legendaként tiszteljük őket. Mindannyian teljesítményükkel, eredményeikkel, személyiségükkel vagy a bennük rejlő lehetőségekkel írták be nevüket az évkönyvekbe. Közülük sajnos igen sokan szenvedtek tragikus baleseteteket, amelyek hősök helyett legendává tették őket.

Nem illő dolog rangsort felállítani, de amikor a túl korán távozott versenyzőkről esik szó, bizonyára az elsők között merül fel a ma már a világ egyik legjobb csapatát megalapító Bruce McLaren neve, vagy Gilles Villeneuve, akit ellenfelei a valaha volt leggyorsabb versenyzőnek vélte, de ott van még Jim Clark vagy Ronnie Peterson, és még sorolhatnánk. Mindannyian a maguk korszakát meghatározó egyéniségek voltak, de haláluk valamiért mégsem rengette meg annyira a világot, mint Ayrton Senna elvesztése.

Senna más volt, Senna mindenkitől különböző volt. Nem csupán azért, mert minden idők egyik legjobb, ha nem a legjobb pilótája volt, azért is, mert ő tudott a mediatizált Formula 1 talán első igazi ikonja lenni. Niki Lauda és a feltörekvő Alain Prost szintén örvendett a közönségsikernek, Nigel Mansellt imádta a közvélemény, de igazából Senna volt az, aki nem tudott úgy bármilyen társaságban megjelenni, hogy ne rögtön mindenki az ő jelenlétére figyeljen.

A brazil versenyző élettörténete sajátos. Igen tehetős családba született, de felmenői csak kamaszkori hóbortnak vélték a gokartozást, majd később az autóversenyzést. Európában ezért Sennának a saját lábára kellett állnia, és folyamatosan kétségek között élve egyre feljebb küzdenie magát a ranglétrán. Kortársai már akkor különcként tekintettek rá, visszaemlékezésekben többször felmerül, hogy a brazil fiatal valahogy más volt, másként tekintett a versenyzésre, környezetére és talán a világra is.

Az egyediség tette őt igazán azzá, aki lett, nem csupán zseniális teljesítménye a pályán. A ‘80-as évek második felének televíziós robbanásakor Senna már bontogatta szárnyait a Formula 1-ben, második világbajnoki szezonjában, 1985-ben már futamot, 1988-ban világbajnokságot nyert, az elsőt Alain Prost ellen. Mire az első címig eljutott, Senna már mindent átélt, ami egy versenyzőt csak elérhet. Pole pozíciókat szerzett, többször összetűzésbe keveredett csapattársaival, köztük Prosttal már néhány futam után kialakult híres unszimpátiájuk, ami 5 évig meghatározta a Formula 1 légkörét. A közönség imádta ezt. Rajongott a versenyeket domináló pilótáért, aki képes volt bármelyik pillanatban a versenyautó fizikai határait is veszélyesen megközelíteni, ha kellett csapattársát is a falhoz szorította, de össze is ütközött vele, ha úgy hozta a sors.

Ayrton Senna sokak szemében egy mindenre elszánt mániákus volt a pályán. Talán így is volt, de ez mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy az 1993-as doningtoni első körhöz hasonló varázslatokat be tudjon mutatni. A virtuozitás pedig minden területen elismerést érdemlő. A brazil mindig is egy öntörvényű zseni volt, ha kellett élő adásban támadta, és politikusoknak nevezte az FIA vezetését, élőben ütközött Prosttal, és igen, élőben ugrott ki Spában versenyautójából, hogy a bajba jutott Eric Comas segítségére siessen. Kizárta viszont a közvéleményt akkor, amikor két nappal halálos balesete előtt meglátogatta kórházba került honfitársát, az akkor még ifjú Rubens Barrichellót, és Gerhard Bergerrel kialakított barátságából is csak annyit tett ki a világ színe elé, amennyire szükség volt. Amikor viszont megérintette a versenyzés szele, ritkán fontolta meg előre, hogy amit tesz, annak milyen következményei lehetnek, ebből alakult ki a karrierjét végigkísérő számos vitás eset, legyen szó agresszív, olykor veszélyes manőverekről és őszinte megnyilvánulásokról. Ha kellett, pofonvágta Eddie Irvine-t, mert úgy érezte, hogy az újonc versenyző nem viselkedett korrekt módon a pályán.

A háromszoros világbajnok volt talán az első olyan versenyző, akinek élete már a televízió által közvetített Formula 1 első vonalában zajlott. A korszak arca, mai fogalmak szerint sztárja egyértelműen Ayrton Senna volt, de a sztársággal járó hozományok sosem vonzották igazán. Haláláig mégis sikeresen titkolta, hogy dollármilliókat fordított hátrányos sorsú brazil gyerekek támogatására és egyéb karitatív célokra. Megtanulta, hogyan bánjon a közvéleménnyel, hogyan használja ki, és hogyan viselje el a médiát, amikor erre szükség van. Soha senki nem irányította és manipulálta közvetlen környezetét annyira tudatosan és hatékonyan, mint ő, nem lepne meg, ha egyszer kiderülne, hogy Ron Dennis McLaren birodalmának arculatát igazából Ayrton Senna inspirálta.

A világbajnoki címek gyarapodásával járó státusszal Senna számára megnyílt a lehetőség, hogy használhassa azt a tényt is, hogy ki is ő valójában. Sajátos privilégiumának igazi megnyilvánulása lett volna, ha 1994. május 1-én megnyerheti a San Marinoi Nagydíjat és a levezető körön Roland Ratzenberger tiszteletére a magasba emelhette volna az autójába bekészített osztrák zászlót csupán órákkal az után, hogy versenytársa tragikus balesete okán újra életre hívták a GPDA-t. Ez viszont sajnos már nem adatott meg számára.